Karácsonyi külön rész

💗🎁

1 évvel ezelőtt...

-James!- sikítottam fel mikor még mindig nem hagyta abba a csikizést. -Fejezd be könyörgöm. -nevettem könnyektől kicsordult szemekkel de ő csak csikizett tovább.

-Ez a büntetésed kisasszony. -nevetett fel "félelmetesen" és rám kacsintott.

-Gary! Légyszívesen ments meg ennek a szörnynek a karmai közül. -szakadozva mondtam a szavakat mivel már levegőt is alig kaptam.

-Gyerekek ebéd!-kiáltott anya és ő az én megmentőm mivel Jamesnek mindig is legfontosabb a hasa volt. 

-Még vissza térünk erre.- adott puszit az arcomra majd ott hagyott a nappaliba.

-Szeret téged. -szólalt meg mögöttem Gary mire hátra fordultam.

-Tudom. De miért nem tud nyíltan játszani? Miért nem mondja ki,hogy mit érez? Miért nem őszinte velem? -bújtam Gary vállába mire átölelt.

-Tudod mi se tudjuk sokszor eldönteni melyik a megfelelő út. Fél. Nem akar elveszíteni. Fontos vagy neki.- szorította meg a vállamat. -Beszéljek vele? -válaszul csak nemlegesen megráztam a fejemet. 

-Majd ha úgy érzi. Nem akarom siettetni a dolgot ha nem akarja. -mosolyogtam Gary-re.

-Na gyere kislány mert még végül nem hagynak nekünk semmit. -nevetett fel és helyet foglaltunk a hatalmas asztalnál,mindenki ott ült aki számomra/számunkra fontos volt.

-Mit vettél Jamesnek? -ültünk le a lépcsőre Tammyvel miután befejeztük az ebédet. 

-Egy medált melybe belevésettem a nevünket.-megszorongattam a medált a kezembe mert ott lapult eddig a zsebembe. -Örülni fog neki szerinted?-néztem Tammyra aki mosolyogva bólintott.

-Biztos vagyok benne. 

Felszaladtam a szobámba bele tettem a nyakláncát egy kis dobozba majd azt szorongatva lementem a nappaliba.

-Hé Hills kijössz velem?- karolta át hátulról a derekamat James én pedig bólintottam és felkaptam a kabátomat.

-Tudom,hogy később ajándékozunk de én most szeretném oda adni az én ajándékomat. Szabad? -ellenállhatatlan mosolyát bevetette én pedig nevetve bólogattam.

A hátam mögé sétált félre tűrte a hajamat és egy hideg láncot éreztem a bőrömhöz érni. Azonban keze melege felváltotta ezt a kellemetlen hideget és átfutott az a kellemes borzongás.

-Nyisd ki. -sétált vissza elém én pedig lepillantottam a medálra. Gyönyörű volt.

Egy ezüst színű nyaklánc lógott a nyakamba és mikor kinyitottam elhomályosult a tekintetem. Legszebb közös pillanatukat rakatta bele. 

-Köszönöm. -pillantottam fel rá könnyes szemekkel majd ujjával letörölte lecsordult könnycseppemet.

Szemével szinte megigézett és már csak arra figyeltem fel,hogy ajka az én ajkamhoz ér és lassan ,édesen csókol. Elvesztem a pillanatban. Úgy szerettem volna maradni amíg világ a világ. Az ölelő karjában mézédes ajkát csókolva. Szállingózó hó körül ölelt minket,dermesztő hidegtől se fáztam mert a szerelem amit miatta éltettem teljesen melegen tartott. Legszebb pillanat volt az évek során. 

De akkor még nem sejtettem,hogy az volt az utolsó közös pillanatunk. Akkor láttam utoljára.Soha többé nem jelentkezett. Elhagyott. Otthagyott. Semmit se magyarázott meg. Búcsú csóknak szánta az első csókunkat. És én összetörtem ebbe. 

-Hol van James?- támadott le Gary rögtön amikor beléptem az ajtón.

-Itt hagyott.- pillantottam fel rá a nyakláncot szorongatva és ekkor eltört a mécses. Zokogva Gary karjaiba vetettem magamat és csak sírtam. Fájt. Fájt az egész. Szerettem. Mégis minden zokszó nélkül elhagyott. Se szó se beszéd egy búcsú csók és ennyivel letudta. Vajon látom még édes arcát, hallom még nevetését amivel mindig engemet is megnevetettet vagy láthatom gyönyörű csillogó zöld szemeit? A válasz igen. De bár ne találkoztunk volna soha.