11...

↟

Zaklatottan tértem be az osztályba ahol pár percen belül be is csöngetnek kémiára. 

Lecsapódtam a helyemre az ablak mellé majd senkiről se véve tudomást bámultam ki az ablakon ezzel párhuzamban a fejemből.

Minden érzelem most egyszerre kavargott bennem nagyjából szédülés keveredett a hányingerrel.

A tanár hangja immár csak háttér moraj volt nekem és elmerültem a saját kis világomban,ahol jelenleg nem éreztem magamat valami csudi jól.

-Hé Hercegnő,minden rendben? -egy hang egy érintés egy bizonyos embertől aki vissza rántott a valóságba. Eddig senkinek se sikerült ilyenkor vissza hoznia az élők sorába... neki miért sikerült? Miért van ennyire hatással rám???

-Tessék? -fordultam felé kábult arccal,szerintem azt hiszi,hogy valamit szívtam.

-Minden rendben? Sápadtnak tűnsz és fáradtnak. -nézett a szemembe és most együtt érzést véltem felfedezni  a hangjából.

-Minden lánynak ez az álma,hogy ezt dörgöljék az orra alá.-fintorogtam majd vissza fordultam a tábla felé.

-Jaj ne csináld már. Csak próbállak megérteni. -dörmögött amitől felment bennem a pumpa.

-Ne próbálj engem megérteni rendben? Nem tudsz te rólam semmit. És hidd el addig örülj amíg nem tudsz rólam sok mindent. -sziszegtem a fogaim közül. -Tanárnő kimehetnék? Nem érzem jól magam. -felcsaptam a kezemet majd a tanárnő egy bólintással jelezte,hogy mehetek.
Amint kiértem a folyosóra újra tudtam szabályosan lélegezni.
-Azt hitted egy düh kitöréssel le tudsz engem  koptatni? -nevetett Lucas mögöttem mire én csak homlokon csaptam magam.
-Miért? Mond meg miért nem tudsz leszállni rólam? Mondj egy rohadt indokot amiért megakarsz ismerni!!!- egy nagy lépéssel már előtte is teremtem és rohadtul nem érdekel az a kis hely ami épp közöttünk volt.
-Van egy szabad óránk, mihez lenne kedve Ő kegyelmének? -kacsintott rám majd elsétált mellettem le a lépcsőn.
-Vicces vagy.- futottam utána le a lépcsőn majd megelőzve őt leértem az aulába.
-Jó akkor én döntök. -egy éles sikítással jeleztem megrémülésemet amikor felkapott a talajról és a vállára kapott.
-Te nem vagy normális és tegyél le! Most! Azonnal! -ütögettem 6 éves kislány módjára a hátát mikor kiértünk a suliból.
-Abba hagynád egy percre a nyavalygást? -tett le, majd szembe fordított magával. -Változtatni szeretnél nem? Tessék állok rendelkezésedre.-hajolt meg előttem mire a mosolyomat próbáltam elrejteni. Egy nagy sóhaj kíséretében bólintottam.
-Ám legyen. Gyere. -kaptam el a kezét és talán ez volt az első olyan érintés amit én kezdeményeztem.
Oldalról láttam, hogy mosoly ül ki az arcára és be kell,hogy valljam sokkal jobban eset közel tartani magamhoz őt mint,hogy eltaszítsam.
A sulink melletti parkhoz vittem a legnagyobb fa előtt álltunk majd elengedtem a kezét és felmásztam a legalsó ágra.
-Tudod mióta ide járok mindig is arra vágytam,hogy egyszer felmászhassak a tetejére és,hogy onnan szemléljem az engem körülvevő világot.
-És akkor miért nem tetted meg még sosem? -mászott fel mellém majd felnézett a magasba.
-Mert félek. Félek a zuhanástól a csalódástól. Hogy nem az fogadna amiről ábrándozok. Egyszerűen csak félek.- földet szemléltem míg a lábamat lóbáltam a fáról és most először nyíltam meg Lucasnak.
De ahhoz,hogy megbízhassak benne sok mindent kell bemutatnia,hogy el is higgyem. Csak egy baj van. Sokan nem járják ki azt az utat és idő előtt feladják. És ilyen emberekre nincs szükségem.